A PC audio fejlődése (ARCHÍV: 2010.05.25.)

[A/D]

Egy fantasztikus videót találtam ma a neten, mely a fenti témában készült. Mivel magam aktív tanúja lehettem ennek a fejlődésnek, kiegészíteném pár gondolattal.

A Monkey Island zenéjét választották összehasonlításul, ami 1990-ben jelent meg Atari ST, Macintosh és IBM PC platformokon. A zene világhírű lett, ami a játéknak és a nem kevésbé zseniális Michael Landnek köszönhető.

Észrevehetjük, hogy a darab semmiféle forradalmi megoldást nem alkalmazott technikai szinten (sima MIDI zene, ami a kontrollereket is nélkülözi), emiatt nem túl reprezentatív, a videó hangminősége pedig nem homogén. Mindezek ellenére remek választás volt!

A PC pittyegése 1981-től elkezdődött és bár nem erről szól a post, de feljegyzésnek: ugyanebben az évben Robert “Bob” Yannes (később a népszerű Ensoniq cég meglapítója) létrehozta a Commodore 64 számítógép SID 6581-esét, minden idők legfontosabb hangchipjét.

Az első komolyabb dobás PC-n az AdLib nevű hangkártya volt 1987-ben, ahogy azt a videó nagyon helyesen említi. A Yamaha YM3812 chipet használta, ami egy két operátoros FM szintetizátor. Ezt mindenki gyűlölte, mivel a trendi Commodore Amiga akkor már 2 éve 8 biten pcm ejti ámulatba a népeket valódi mintákkal, a C64-en meg konkrét sztárok a csúcs zeneszerzők. Szóval megbír az történni, hogy a gép valódi gitár-, dobhangot, beszédet tud alkalmazni zenében (persze nagyon szar hangminőségben), és ez pont elég ahhoz, hogy ez legyen a következő ász. De csak egy ideig, pont addig a pontig, míg megfelelően sok ember kezd el temérdek mennyiségű nagyon szar 4 csatornás modot csinálni.

Ezt ismerve egyszerűen nem értem, hogy hogy jutott bárkinek eszébe akkor 2 operátoros FM-mel piacra lépni: persze az FM nagyon cool, de erről a fejlesztőknek szerintem halvány lilájuk sem volt, lévén az összes ehhez értő a C-64-en foglalta el magát, ahol a videohardver még mindig megfelelőbb kisérőnek tűnt művészi céljaik támogatásához. (Lássuk be, a CGA-nak legalább azt a 16 színét el lehetett volna jobban találni )

A PC fejlesztők tehát sztenderd API-kon keresztül szépen MIDI-ben zeneszereznek, mely révén lényegesen szerényebb lehetőségük van saját hangzás kialakítására. Mindenkinek ugyanaz a 128 statikus hangszín jut és kész. Az egyetlen menekülési út olyan dallam írása, mely mindenkit rabul ejt (Érdekes észrevenni, hogy előadásmódot támogatandó sem a timinggel, sem a dinamikával (velocity) nem játszottak, pontosabban ha meg is tették, akkor inkább olyan volt, mintha akadna a lejátszás. Ennek oka talán az lehetett, hogy a lejátszó rutinokat 1/50 másodpercnél sűrűbben nem nagyon hívták meg. Szerintem ennek köszönhető, hogy kompjúterzenész-hangszervirtuózokról nem beszélhetünk).

A videóból jól látszik, hogy a Creative Game Blaster hamar visszalép az AdLibhez képest. Gyorsulnak az események: a Roland valamit megérez, mikor 1988-ban piacra dobja a LAPC-1 / MT-32 hangkártyáját. Érthetetlen, hogy ezt a remek kezdeményezést nem vitték tovább, ma ők lehetnének a piacvezetők az egyik legjövedelmezőbb iparágban, a desktop audióban. Az érdeklődők kedvéért említem, hogy az MT-32 a Roland LA-szintézisét mutatja be a zseniális D-50 szintetizártorukból. (Az LA egy rafinált kombója a PCM és szubtraktív szintézisnek). A videón hallani, hogy ez hangzásban mekkora előrelépés.

Innentől kezdve új korszak kezdődik: a hangkártyák közti különbséget leginkább a hozzájuk adott hangmintakészlet alapján lehetett érzékelni. Vagyis az, hogy a GM hangszínkészletet ki, milyen minőségben tudta prezentálni. A videóból egyébként kimaradt egy fontos játékos, a Turtle Beach aki a Kurzweil hallatlanul advanced MA-1-es chipjét használta.

Az áttörés mégiscsak a Gravis Ultrasounddal kezdődött, aki azt csinálta meg, amit az Amiga után mindenkinek kötelező lett volna: a júzer hadd töltsön fel mintát a RAM-ba. Innentől kezdtek “rendes” zenék lenni. Ez a már említett “olyan mint az igazi”-trend. Egy híres félreértés, ami mégiscsak igazolta önmagát, mert hogy több remek dal született ezzel a technológiával.

A videó azt mondja, hogy CD minőségű hang 1994-től van PC-n, ezt ne higgyük el neki, arra a a SoundBlaster 16 már képes volt 1992-től.

Nade most part 2….

A történelem ismétli önmagát: az emberek nagyon megörültek az amúgy teljesen fos, ámde élő hangszerekre emlékeztető PCM mintáknak. Egy rossz divat, ha úgy tetszik. Ha objektívak akarunk lenni, sem a hangminőség, sem a kifejezőerő nem volt a csúcson, mivel a mintákkal csak nagyon kevés hardver volt képes valami értelmeset csinálni a szimpla visszajátszáson kívül, de igazából az is nagyon szerény mértékű (A Monkey Island zenéjében is minden hang pont ugyanúgy szól). Emiatt persze kiment a divatból, és ment a levesbe, és újra felfedeztük, mennyire jó dolog is az FM és a szubtraktív szintézis, ha arra használják amire való, és ha elég kreatívak a szerzők.

Most, hogy meghallgattuk a csodás PCM/GM zenéket, itt az ideje hogy egy fejlett FM zenét is górcső alá vegyünk (1994-ből):

Mit hallunk: a PCM-mel ellentétben itt nincsenek jitterek, ditherek, nincs varispeed/resampling okozta mellékhatás, nincsenek változó hosszú loopolt hangok. Minden realtime kiszámolt, pontos, sima, és mindez persze úgy, hogy a hang él, egy csomó dolog történik vele annak függvényében, hogy a szerző mit programozott. Ezért van az, hogy a szóló frazírjai sokkal életszerűbbek, bár a hang anyaga igencsak szintetikus. (Megjegyzés: az AdLib NEM volt képes hardver effektekre, az összes visszhang és zengető szerű hangzást moduláció és egyéb trükkök révén éri el, ezért tűnik “spacious”-ebbnek pl. az ugyaenezen hardveren bemutatott Monkey Island címzenénél)

Esetleg ismerős a szituáció? 1995-ben a Clavia berobbant az első Nord Lead-del, amivel kihirdette, hogy márpedig innetől kezdve a trendi dolog ismét csak a régi szubtraktív analóg szintézis – pontosabban annak digitális modellje. A szlogen egyértelművé tette a dolgot: behajtani tilos táblában a “SAMPLES” felirat. Számolunk, és nem letárolunk, mert az uncsi (ahogy FM-nél is láttuk). Az emberek rájöttek, milyen jó az, ha egy hang organikussá tehető moduláció révén, és innentől kezdve megint nagyon cool a TB 303, a Minimoog, és nagyon nem cool a PCM. Mi sem igazolja ezt jobban annál, minthogy az azelőtt ócskásoknál fellelhető analóg szintik ára 5000-20000 forintos áraktegóriából a 200.000- 1 méter kategóriába ugrott nagyhirtelen. Őrült egy örök-lázadó világ, mi?

Innentől a sztori már majdnem ismert: gyorsulnak a számítógépek processzorai. 1997-ben a Seer Systems bejeletni az első kommersz virtuális szintetizátort, a Realityt. Azt, amivel ma valószínűleg senki sem akar dolgozni részint a hangminőség miatt, másrészt hogy az akkori Win 95/9-at fufttató Pentiumnak egy kicsit magas léc. Júzerfrendliségről, zenei megközelítésről pedig szó sincs.

Egy kis háttértörténet: a Seer System alapítói közt a Sequential Circuits cég mérnökeit találjuk, köztük a híres Dave Smith-et. 1996-ban szerződnek a Creative-val, és létrehozzák a mindenki által gyűlölt Creative WaveSynth-et. Ezt követi csak 1997-ben a Reality, ami 1998-ban Editors’ Choice Awardot kap: én Faszkorbács Awardot adtam volna speciel, amit az igazolhat, hogy (tudtommal) semmi érdemleges nem készült vele.

1996-ban a Microsfot GS Wavetable Synth lát napvilágot, mely a DirectMusic változata a Roland Virtual Sound Canvasnak, tulajdonképp nem más, mint a Rolandék akkor már mocskosul elavult cseszlovák hangszínkészlete. Pont ugyanezt egy évvel később az “innovatív” Apple is képes volt QuickTime Music Synthesizernként licenszelni: igazából majdnem teljesen azonos a Windowsos változattal. Na ezért fordulhat elő az a furcsa paradoxon, hogy az Apple le is kopizta a Microsoftot és nem is

A többi töténelem: 1996-ban a Steinberg bejelenti a VST technológiát, mellyel kezdetét veszi az őrület. (Ez olyan szinten gyökeret vert, hogy a Zajnál az egyik kollega konkrétan a mai napig így hívja a plug-ineket, beleértve az OS-X Audio Unitjait

Ma, VST3, Audio Unit és RTAS/TDM a favorit plug-in formátumok, és divat egyszerre minden. A C64 zene, az Amiga zene, az FM, a plug-in, és az ős-szinti. Minden kor, minden kultúrájának minden zenéje vesz bennünket körül. Vajon ezek után mi lehet a következő áttörés?

Ebből a bejegyzésből főoldali cikk lett