E-MU SP-1200: Digitális Retrójövő örökség és az Igazság

[A/D]

Az E-MU SP1200-at / SP12-t mindenki ismeri, fiatal és öreg, szinte bárki tud róla mondani valamit ellenére annak, hogy alig van, aki személyesen találkozott vele. Emiatt gondolom szívesen olvasnának róla, főleg, ha az az utóbbi idők legélvezetesebb írásai közül talánánk valamit, messze túlmutatva a magán a hangszeren. 

A leírt megfigyelések, az élmény tárgyalásának módja, a filozófiai tartalom, a választott példák az, ami miatt Hortonius cikkét (2012. október 12). fogom fordítani most a változatosság kedvéért. Most minden kiderül az ikonikus hangszerről, a videókból pedig hallhatod, hogy pontosan mit is csinál.  Azt kell mondjam, bőven megérte az időt a fordítás.

----------------

 

Első rész: Biográfia

 

 

1998 óta szerettem volna egy EMU SP-1200-at, mígnem egy hónappal ezelőtt beszereztem egyet. Másképp fogalmazva, kb. 14 éve. Számomra ez messze a leghosszabb idő, ami egy zenei eszköz keltette vágy ébredése és megvalósulása közt telt el.

 

De mennyire megérte várakozni! És nem csak a legnyilvánvalóbb okok miatt. Amellett, hogy egy klassz dologra tettem szert amivel ritmusokat készíthetek, az 1200-asom váratlanul egy ethnozenegráfiai utazásra vitt a múltba. Ez kevésbé egy beatbox, inkább mondanám rá hogy….tulpa vezető? (A tulpa "minden olyan lény, mely kizárólag a képzelet által vált valósággá"). Őszintén mondom, hogy viszolygok a gondolától is annak, hozzájáruljak a gépet övező már így is bőséges kétes hitelű misztikus kultusz további gyarapításához, de egész egyszerűen nincs más választásom. Hovatovább a varázslat lényege itt egészen más, és régebbi alapszabályokon nyugszik, mint amiket általában hallotok. Próbálok új mítoszokról írni.

 

 

Az SP-1200 egyike a legelső sampling alapú dobgépeknek. 1987-ben jött ki, mikor én 7 éves voltam. 12 biten vesz mintát elég alacsony frekvencián, és így is legfeljebb 10 másodpercnyi időt rögzít. És még azt is legfeljebb 2.5 másodpercben maximált darabokban. Tiszta szívás.

Emellett egyike a valóban varázslatos eszközöknek, amit valaha alkottak - és nem felétlen azon okokból, amiket az emberek hisznek erről. De erre még visszatérünk.

Az SP-1200-t leginkább úgy ismerik, mint a klasszikus "Arany Kor" Hip Hop gépét - esetleg ritkább esetben mint a klaszikus french house gépet. Más szóval élve a hangszer rajongótábora nem a nördök, akik mindent tudnak arról pl. hogy melyik SSM szűrő chipet használták a belső mix buszon, hanem olyan emberek, akiket az érdekel, miért tetszik nekünk jobban egy "hibás" bemutatása a valóságnak a művészetünkben, vagy hogy miért támad azonnal nosztalgikus érzésünk az aliasing (digitálisan torz) hangoktól, mely az elveszett videójáték-szerű homályos hidegháborús ifjúságra emlékeztet ésatöbbi. 

Nem, ők ehelyett túl elfoglaltak teljesen bódító ütemek készítésével a cuccon. Én valahogy az egyik táborhoz sem tarzotom.

 

Az SP-1200-as fertőzést 1998-ban szereztem két album kapcsán, melyekért akkor épp megőrültem - a Beastie Boys "Hello Nasty" és a Daft Punk "Homework" voltak ezek.  Miközben a ez a két lemez elvezetett az 1200-as létezésének tudatáig, és szerepének a hangzásban, egyben a hiányzó képdarabját is kiadta zenei produkciós tanulmányaimnak, értelmet adva az egész hangzásvilágnak.  Épp végeztem főiskolán, és megszereztem a két első zenei cuccom - egy Roland Grooveboxot és egy kisérő samplert . Csak azt nem értettem, miért nem szóltak úgy mint azok a felvételek, amelyek arra inspiráltak, hogy végülis megvegyem azokat, és amiket utánozni próbáltam. Túl tiszta, túl profi, túl fényes, túl sima volt a hangjuk - köze nem volt ahhoz, mint ahogy pl. a Portishead Dummy-ja vagy a Tricky Maxinquaye, a Beastie Ill Communication és számos más zavarbaejtő felvétel szólt.

 

 

 

Elolvasva interjúk siserehadát, öreg DJ-kel folytatott konzultációim különféle levelező listákon végül elvezettek a 12 bites mintavételezés világába, az SP-1200, az AKAI MPC-60,  és a Sequential Circuits Studio 440 minőségromlásos soundjáig, beleértve a primitív samplereket a 80-as évekből, egyszóval amikkel "AZT" a hangzást érték el - egy sötétebb, kövérebb, rosszabb minőségű, de ennek következtében egyfajta vibráló élményt. Ez a hip-hop párhuzama Lou Barlow 4-sávos kazettás felvételeinek, amelyek előző nyáron teljesen magával ragadtak. Kevésbé "stúdió", inkább "hálószoba"-jellegzetességeket hordoz. És ahogy az sejthető, mindez a világ teljesen elérhetetlen a drága, csúcsminőségű Groovebox-szommal. Olyasmi próbálkozás volt, mintha a nyolcvanas évekre jellemző reménytelen fej nélküli "jövőbeli" gitárokkal próbálnék egy Jandek lemezt készíteni. 

 

Tök véletlenül, pár hónapra rá Fatboy Slim kiadja a zillió-számban eladott slágerlemezét, mely készítése szinte teljesen csak egy 12 bites AKAI S950-es samplerre korlátozódott, melyet egy régi ATARI számítógép vezérelt (csak MIDI-vel természetesen, audio nélkül).

 

 

 

Quote

 

Tetszik ez a rész nagyon. Szögegyenes hiphop. Mint a legtöbb dalunk esetén, úgy szerkesztettem össze mint egy hardcore (punk) nótát. Matematika. Intro - verszak - refrén - versszak -refrén - kiállás - refrén - versszak - refrén - vége. Jó. A fuvola szólam az utánozhatatlan Jeremy Steigtől van. Az SP1200-ból elég jól szól.

 

- írta Ad-Rock, a The Sounds of Science slemez borítóján (füzetében) a Beastie Boys "Sure Shot" dalának kapcsán.

 

Azt hiszem, tulajdonképp a pillanat, mikor az SP-1200 bebetonozódott az elmémben, az volt, mikor olvastam róla a Beastie Boys "The Sounds of Science" visszatekintőjében a borítón. Az Ill Communications volt az első igazi rap lemezem, és a 90-es években rettentően frusztrált, hogy nem találtam olyan rap felvételt, ami ahhoz hasonlóan szólt. Az igazat megvallva nagyon lekötött a Letters To Cleo lemezek megvásárlása (Kay Hanley még mindig nagyon jó nő) és nem tudtam felfedezni magamnak Pete Rockot, Gang Starrt, vagy A Tribe Called Quest-et, mert csak egy riadt fehér fiúcska voltam. Később még tárgyalom ezt, de az, hogy végül összeállt az SP-1200 és az "Ill Communicationj hangzás" közti összefüggés, lekapcsolta azt a bizonyos fejem felett levő világító lámpát. Ka-pff! Így hát rákerült annak a teendőknek a listájára, ami emlékeztet, miket kell megtennem, mielőtt meghalok.

 

(Széljegyre írandó, Ad-Rock később nyilvánosan tagadta az SP-1200-hoz fűződő viszonyát a Reason nevű népszerű szoftver fizetett reklámjában. Ha megnézed a szemét közelről 2:23-nál, mialatt a nagyvállalati tréninges aláfestő zene szól, szinte látod ahogy a lelke elszárad és elpusztul. Nem lehet véletlen, hogy a Beastie Reason-nal összehozott "To The 5 Boroughs" lemeze teljesen irreleváns, középszerű, egyenesen unalmas felvétel).

 

 

 

De végsősoron Madlib Quasimoto - The Unseen albuma, ami aztán véglegesen bevéste az 1200-at a szívembe. Az egész lemez SP-vel készült, és ez tartott őrületben 2000. nyarán. Mindennél többet hallgattam a felvételt, és úgy tartom, ez a tökéletes SP-1200-as lemez, hibátlanul mutatja be azt, amitől nagyszerű ez a szerkezet - a "ropogós" hangzás ami a dobokból árad, a szőrös lo-fi digitális aliasing ami minden melodikus hangra felkúszik, és a primitív módja, ahogy az ezzel járó munkamódszer kényszeríti a használóit hogy felvagdossák, megfordítgassák a mintákat új kombinációkat alkotva, mivel szinte ezen kívül lehetetlen vele bármi egyebet csinálni - a rosseb bele, nincs más választásod, mint hogy kreatív legyél!

 

1999-től mostanáig a a személyes zenei kalandozásom teljesen új irányt vett, a sample-alapú zenéléstől a végső stúdióig, a feszültség-vezérelt analóg szintetizátorok  világába. De sosem hagytam abba az SP-1200 fáklyájának hordozását. Bármikor meghallgattam azokat a french house, vagy a régi rap felvételeket, vagy a modern kisérleti alkalmazását a hangszernek - nem beszélve a The Unseen lemez újrahallgatását legalább évente egyszer - úgy éreztem muszáj lesz egyet kipróbálnom. Szórakozni akartam vele, érezni, honnan jön a varázslat. Akartam érinteni a csúszkákat és gombokat, hallani a floppy meghajtó suhogását. Akartam hallani azt, ahogy összeszőrözi és ropogtatja azt, amit bele küldök, ahogy előhozom belőle az ördögöt. De sajnos elég nehéz belebotlani egybe - legalábbis én még eggyel se találkoztam személyesen. Figyelembe véve továbbá, hogy nem is igazán illik bele az analóg szintis stúdiómban, illetve hogy milyen pokolian drágán lehet hozzájuk jutni, sosem tudtam igazolni magamnak azt, hogy az élmény kedvéért vegyek egyet.

 

És akkor véletlenül egy az ölembe hullott….

 

SP-1200 Második rész : Emlék és Hagiográfia

 

Szóval ott tartottam, hogy egy SP-1200 az ölembe hullott. Egy régi barátom egy kacatgyűjtő, folyamatosan vesz-elad, és változtatja a gyűjteményét egy soha véget nem érő keresésben a tökéletes setuphoz. Kapott egy remek ajánlatot egy 1200-asra nemrég, és mikor összefutottunk említettem neki, hogy mindig is szerettem volna egyet, és szívesen lennék az első, aki visszautasítja, ha valaha meg szeretne válni tőle. Titokban reméltem, hogy egyszercsak lehetőségünk lesz összejönni és játszhatok vele egy kicsit, eloszlathatom a mítoszt, megszűnhet a vágy, és mehetek a dolgomra (ez már megtörtént korábban a rettenetes nagy, hasznavehetetlen Emulator II sampler kapcsán, amit rövid ideig birtokolt).

 

 

Természetesen úgy döntött, hogy eladja az 1200-asát egy hónappal azelőtt, hogy épp a klasszikus Chicago house koromat éltem, és megint az Ebayen vadásztam rájuk. Hoppá, egyszercsak kedvező lett a csillagok állása, és egy különleges haveri ajánlattal jelentkezett, azzal a kikötéssel, hogy őt keresem meg elsőnek, ha valaha el akarom adni, és ebben maradtunk.

 

Van abban valami, amikor végül elkezdesz használni egy ikonikus öreg stúdióberendezést, ami teljesen más irányba visz el, ahova az univerzálisabb hangszerek vinnének. Kíváncsi vagyok mennyire sikerül érthetően elmagyaráznom, bár úgy vélem, a legtöbb ember, aki vintage technológiát használ, tudja pontosan miről beszélek.

 

Mikor egy vintage zenetechnológiát veszel a kezedbe, akkor a "másik kor" teljes élményét éled át elég szokatlan módon, egészen a gombok, tekerők, kijelzők működéséig, vagy az ergonómia, nyelvezet, akár a hő, és a szag tapasztalásáig ami ezen cuccok működésével jár. Ha egy régi Fender Stratocastert veszel kézbe amin Buddy Holly játszott 1958-ban mit látsz: egy kortalan dizájn, ami nem változott sokat a zsír új, Mexikóban gyártott strathoz képest, amit 200 dollárért hozzádvágnak, vagy kis túlzásssal egy Rock Band gitár kontrollerhez képest. A különbség az, hogy ez mindenek előtt egy ihletett hangszertervezés, mely nem érzi szükségét, hogy egy Parker Fly Cyber Future gitárrá váljék az evolúció révén, leszámítva a szegényes ipari kivitelezést persze.

 

 

 

Másfelől, a "gear", vagy más néven "stúdió technológia" - mindig sokkal organikusabb módon, piac és ízlés függvényében fejlődik. Millió oka van ennek, de a fő az, hogy mi magunk hagyományosan azt várjuk - pontosabban igényeljük-, hogy a technológiai fokozatosan egyre kisebb, olcsóbb, könnyebb és hordozhatóbb termékeket produkáljon, mivel őőőő…a fejlődés meg ilyesmi. A böszme nagy számítógépet lecseréljük egy Macbook Próra, de már ez is "féltéglának" számít, ezért aztán megvesszük a Macbook Airt. Az iPhone 5 a zsebünkbe kb olyan számítási teljesítményre képes mint a Mac G5 tornyunk, amiért 500 dollárt fizettünk naponta, hogy felvételeket készítsünk rajta mielőtt az iPhone 1 egyáltalán megjelent volna.

 

Ennél sokkal messzebb vezetne a gondolatom, a szónoklat határát súrolja, amit most nem részletezek annak kedvéért, hogy kifejtsem, hogy ez a trend miként tekinthető közvetett következményének a kulturánkra jellemző undorító ragaszkodásunknak ahhoz, hogy mindent megszerezzünk ahelyett, hogy ténylegesen önálló döntéseket hozzunk, bebukva annak lehetőséget, hogy választhattunk volna alternatívák közül. Vagy megszerezhetjük az összes zenét és filmet és játékot és könyvet egyetlen kattintással minden fizetség nélkül, és aztán képesé kell válnunk megszerezni az összes fizikai tárgyat anélkül, hogy a tárolásukhoz szükséges fizikai helyről se kelljen lemondanunk, mert megérdemeljük, hogy a fene vinnél el, és miért kellene egyálátalán helyet csinálni a szobáinkban bárminek is?

 

Mély levegő. Elnézést kérek egy pillanatra.

 

Az SP-1200 egy hangszer. Egy nagy, batár, egyfunkciós eszköz. A laptopok világban ez egy elbaszott méretű hűtőgép. Más időből jön, 25 éve eltűnt, olyan korból, mikor nem vártuk a zenekészítéshez szükséges eszközeinktől hogy az oldaltáskánkba elférjen, hogy finomkodva elvigyük az útból, hogy az ikeás asztalon helyet csináljunk a Macbookunknak. Szent szar, ez egy böszme!

 

 

De pont ez az, ahol ez érdekes lesz. Hozzászoktunk, hogy sovány, kis vackokon dolgozzunk - hordozhatóság és tömörség ural mindent körülöttünk - ehhez képest leülni egy SP-1200 elé olyan, mintha egy űrhajó hídján vennénk át az irányítást. Annyira  csodálatosan nagy! 

 

 

És még csak nem is kéne ilyen nagynak lennie - nézzétek mennyi kihasználatlan hely van a tetejénél! Négy gomb egy nagy lista paraméterhez és funkcióhoz, egy nagy gomb, és ez több felület, mint az iPad teljes képernyője. Brilliáns. Az 1200 kihasítja magának az őt illető teret és gravitációt. Olyan erából érkezett ő, mikor önszántunkból áldoztunk a hasznos fizikai helyből a luxus tárgyak kedvéért: a helyeket köréjük alakítjuk, ahelyett hogy azt várnánk tőlük, hogy illedelmesen beférjenek az életünkben nagyobb hűhó nélkül.

 

 

Pont ez az a luxus az SP-1200 kimondhatatlanul nagyszerű minősége - az érzete annak, hogy egy egész pult elé ülünk le, egy munkaállomáshoz a szó legvalódibb értelmében - egy egyetlen célú gép elé, ami megalkotásánál az első és utolsó szempont az volt, hogy az azt az egy dologot, amit tud, azt nagyon jól tudja. Annyira beteríti a helyet előtted. Ehhez képest szoftverrel és USB kontrollerekkel dolgozni annyira olcsónak és rangon alulinak tűnik.

 

 

És még csak nem is a kor legergonómikusabb beatboxáról beszélünk!  Az Akai MPC 60 az ő kis "lúúústa fiú" műbőr párnájával és csuklótámaszával, püfölni való padjeivel visz mindent a kategóriában-

 

 

-cserébe viszont hihetetlen, hogy milyen gyors és szórakoztató a munkafolyamat SP-nkkel. A "számológép"-szerű megközelítés a paraméterek állításához valójában nagyon gyors és intuitív, különösen hogy minden számhoz tartozó parancs fel van írva az előlapra. Ahogy a nyolcvanas évek legrosszabb digitális szintetizátorainál megszoktuk, minden funkció menükbe van elásva, ahelyett hogy dedikált tekerők, gombok, csúszkák lennének kialakítva a célra - de vicces módon pont amiatt, hogy ennyi hely van kialakítva a funkciók feliratozására, ezért semmilyen utasítás nem tűnik nehezen elérhetőnek. Mindig ott vannak, meredten nézve téged, és rövid időn belül már fejből fogsz emlékezni rájuk. Izommemória részei lesznek, úgy dolgozol velük mint egy pénztárgéppel. Egy csattogó pénztárgéppel.

 

A hangzás, természetesen az eredő ok - ami elindított engem 98-ban. Annyi rengeteg kétes hitelű sztori, mendemonda és pletyka övezi az 1200-as "varázslatos hangját", és hogy azt miért nem lehet elérni bit crushing pluginekkel vagy más 12 bites klasszikus szemplerekkel. De a gyakorlati használat közben ezek értelmet nyernek - megvilágosodás, ha úgy jobban tetszik. Az 1200 hangja nem csak a mintavételi frekvencia, a bitmélység, a szűrők, vagy bármi ilyesmi - ezek kombinációja AZ. Készítettem egy jó minőségű videót ennek bemutatására, amit lentebb beágyaztam.

 

Amikor először mintavettem az 1200-zal, meglepődtem, milyen tiszta hangja volt. Azt hiszem rögtön varázslatot vártam, ehelyett csak…jól szólt. Mindössze 26kHz-en vesz mintát, ami kb. a fele a CD 44.1kHz-nek, és csak 12 bit mélységben, szemben a  CD-féle 16-tal - ennek ellenére elég tisztán, fényesen, és normálisan szól. Mikor a mintavett anyagot játszod le az eredetihez képest, egy kis magassal kevesebbet ad, és egy leheletnyit szőrösebb a hangja, de nem számmottevően. A különbség kellemes hangzású, de ezzel ugyanoda jutottam kábé vissza, mint amit sztenderd mintavételezéseknél megszoktunk - abból a csikorgásból és szőrösségből (aliasing) amit vártam semmi nem jött. És ennek van értelme - úgy értem, ez a dolog eredetileg úgy lett reklámozva, mint egy dob sampler "felülmúlhatatlan fényes és tiszta hangzással", és úgy tervezték, hogy olyan valósághű legyen, mint amit az akkori technológia csak lehetővé tett.

 

 

Csak aztán elkezdtem szórakozni a mintákkal, és belebotlottam a varázslat kulcsába - a pitch shifting (magyarul hangmagasság változtatása). Érted, az SP-1200 hangmagasság változtató algoritmusa igencsak furcsa. Nincsenek beható ismereteim a digitális jelfeldolgozásról vagy a sample visszajátszásról hogy értsem ennek okát, de mikor elkezded változtatni a hangmagasságot - ami tényleg annyiból áll csak, hogy lassabban (mélyebben) vagy gyorsabban (magasabban) játszod vissza, mint mondjuk egy magnószalag esetén - a hangminőség teljesen megváltozik olyan módon, ami teljesen eltér minden más samplerétől. Igazat kell adjak az SP-1200 felhasználó Mr. Scruffnak, aki bárkinél jobban fogalmazta meg a dolog lényegét: "az eredménye egy olyan szép effektus, mintha csillagport szórnál a hangmintákra". 

És most a demonstráció:

 

0:14: de az egész loop bele se fér! 2.5 másodperc egyszerűen nem elegendő idő a teljes rögzítésére.

0:20: aha! Ha az eredeti anyagot felgyorsítjuk, akkor az egész loop be fog férni a 2.5 másodperces időkorlátba.

0:30: most persze le kell lassítanunk a mintát az eredeti hangmagasságra az SP-1200 primitív pitch-shifting algoritmusával.

0:46: az igazi varászlat tehát a furcsa pitch-shifting algoritmusban leledzik

1:02: boszorkánykonyha

1:12: most pedig nézzük meg hogy szólnak a mintán a belső szűrők

1:42: bármely csatorna elérhető közvetlen a 8 független kimenetről, de csak egy hang használhat egy csatornát anélkül, hogy a másik hangot elnémítaná

 

Ahogy fent bemutattam, ahhoz, hogy egy loop beférjen a gép 2.5 másodpercben maximált memóriájába csak úgy oldható meg, ha az eredeti anyagot nagyobb sebességgel játszuk le, mikor mintavesszük, majd lelassítjuk az eredeti helyes tempóra és hangmagasságra - és ezzel jár ez a "varázslatos csillagpor" effektus. Hihetetlenül szól, azonnali nosztaliga, technicolor, vintage. Fel bír venni bármilyen mp3-at vagy jelenlegi ultra-sima top-40-es dalt és képes úgy visszajátszani mint egy poros loopot egy régi klasszikus diszkó lemezről. Mikor valójában elkezdesz vele régi bakelit lemezeket mintavenni, felgyorsítod azokat 45-ös fordulatra, hogy a csipmunk mintát besúvaszd a memóriába, majd lelassítod, és az eredmény legalább kétszer elbűvölőbb.

 

Hirtelen régi rap és french house felvételek olyan természetesnek, belülről jövőnek tünnek - a zene, amelyet régi felvételekről mintáztak egy eszköz segítségével még szőrösebbnek és nosztalgikusnak tűnik, mint amilyen eredetileg. Ez olyan mint a lomográfia, csak hanggal. Úgy hat a hangzásra, ahogy a az Instagram és a Hipstamatic a legbénább kamerafotókra.

 

 

 

A dobhangokat - egyenként sokkal rövidebbek mint 2.5 másodperc - nem szükséges lelassítani ahhoz, hogy beférjenek, plusz a szőrös aliasing elvenné a dobhangok buhogását és a lábdobok-pergők ütését. Ezért azon találod magad, hogy a melodikus anyagokat-loopokat mintavételezed vele a gyorsítás-lassítás funkciókkal, a dobokat meg a hagyományos-érintetlen módszerrel használod.  Innentől már rögtön két teljesen különböző hangzást használsz egy gépen belül - a varázslatosan szőrösített csillagport, és a kövérebb, tisztább dübögést. Ez a két ízvilág kitűnően megfér egymás mellet a mixben anélkül, hogy kereszteznék egymás funkcióit.

 

Na most innentől lesz érdekes.

 

Egy kicsit korábban fogom felfordítani a lapjaimat, hogy előkészítsem a hátteret a következő részhez. A második része az "SP-1200 varázs hangzásnak" egy olyan következmény, ami a gép felépítéséből adódik, tulajdonképp arra kényszerítve a felhasználókat, hogy keverjék és pozícionálják a hangképet a hangszeren belül a pitch shift - nem pitchshift kombinálásával (amit fentebb is írtam) és a hangok különféle buszozásával.

 

No, akkor a második rész.

 

Az 1200 egyidejűleg 8 hangot tud megszólaltatni - 8 belső csatornája van, egy csatorna csak egy hangot tud játszani egyidejűleg. Ha két hang egy csatornára van kiosztva, a második mindig hirtelen levágja az első hangot hogy ellopja a csatornát magának. Emiatt a te feladatod a minták delegálása a különböző csatornákra annak függvényében, hogy elvágják egymást vagy tudjanak együtt szólni. De akkor itt jön egy extra flikflakk - minden pár a 8 csatornából egy belső analóg filteren keresztül fut, valahogy így -

 

 

(1-2 csatornák: lefilterezve, nagyon tompa 3-4 csatornák: a magasak jórészét kiszűri 5-6 csatornák: csak a legmagasabb sistergést szűri ki 7-8 csatornák: nincs szűrés, teljes sistergés és fuzz)

 

-a videóm második felében demonstráltam, ott láthattad ezt. A folyamatában hogy különböző hangokat más csatornákra osztasz ki arra vagy kényszerítve (megáldva?) hogy különféle intenzitású szűrés közül válassz. Például a mélyebb hangokat, basszus és lábdob el lehet küldeni az 1-2-es csatornákra, ahol a magasakat leszűri. Azáltal, hogy a visszajátszás paramétereit beállítod, egyben természetes mixelést is végzel a gépen belül az analóg szűrők segítségével az egyes csatornákon. Ezt különböző mintavételi minőségekkel kombinálva (ahogy fentebb említettem felgyorsítás-lelassítás) olyan, mintha a gép önmagát mixelné, és a hang egyből megfelelően jön ki belőle. Itt egy másik videó, melyben egy dobloop feldarabolását mutatom:

 

00:00: SP-1200 darabolás

00:19: van tehát egy dobloopunk egy lemezről

00:23: most abszurd időt ölök abba hogy felvágjam a dobot egymástól elkülönülő hangokra.

00:28: 20 perccel később…

00:45: Lehet hogy feltűnt hogy a független hangok elnémítják egymást. Ez azért, mert ugyanarra a csatornára vannak kiosztva.

01:00: Bár ez lehetne éppen egy klassz "cut up" effektus, a hangok természetesen is lecsenghetnek ha más csatornára osztjuk ki őket, mely révén egyben más analóg szűrőkön keresztül mennek.

02:00: különböző hangok jobban reagálnak más szűrési szintekre. Azáltal, hogy a dobokat különböző filterrel rendelkező csatornákra küljdük, egyben keverést és hangkép beállítást végzünk már a gépen belül.

02:07: Az egyes minták lecsengését is beállíthatjuk, hogy mennyire természetesen vagy hirtelen érjenek véget. Nagyon gyors-rövid lecsengések feszesítik a hangokat, és nagymértékben változtatják azok karakterét. Ezek a változtatások felvehetők a szekvenszerbe, mely által bizonyos hangok kicsengenek, mások hirtelen abbamaradnak.

[iSaac]

Nagyon inspiráló cikk, gratulálok és köszi!

[Shatva]

Jó cikk! Örülünk neki! Tanulságos.

[Shatva]

http://www.soundonsound.com/sos/1996_articles/may96/akaidr16.html

 

"The essential thing to note is that with the DR16, you decide what you want to do, you do it, undo it if necessary and try again, but once it is right you just get on with the next thing. With some systems it is very tempting to keep every option open absolutely as long as possible until the last moment before mixdown, and even beyond, creating not only vast quantities of data but a continuing air of uncertainty over every element of the project. The DR16 encourages positive decision-making, and when it comes to the mix, your recording will be perfect, because all the decisions you made were carefully thought out at the appropriate time, rather than put off until some mythical 'later'. And if there really is an option that you want to keep open, you can just make a copy of the segment and leave it in abeyance somewhere on the disk, until you are able to make up your mind."

Hasonló jó dologhangszer kontra számítógép terén

[A/D]

Ez kb így jön ki a dobozból...Eléggé egybe van!